A tatárjárás másképp történt, árulásra készült a magyar király?

Még alig negyed évezrede állt fenn a Magyar Királyság, amikor a 13. század közepén alaposan próbára tették a túlélőképességét. 1241–42-ben tatárjárás néven a keletről támadó mongolok és szövetségeseik kis híján elpusztították hazánkat, csupán elképesztő szerencsével úsztuk meg, hogy a Kárpát-medence elnéptelenedjen.

A Mongol Birodalom lényegében egész Európa meghódítására törekedett akkoriban, katonáik a „Végső Tenger” (vagyis az Atlanti-óceán) partjáig el akartak jutni, és közben leigázni minden nemzetet.

1241 decemberében azonban meghalt Ögödej nagykán, és az általunk tatároknak nevezett mongolok körében megkezdődött a versenyfutás a legfőbb hatalomért. Erre pályázott a nálunk portyázó Batu kán is, nagy valószínűséggel emiatt hagyta félbe hadjáratát, amely folytatás esetén könnyen a magyarság végzetét okozhatta volna.

IV. Béla király serege már a muhi csatában (1241. április 11.) döntő vereséget szenvedett, így a hódítóknak semmi sem állta útját. A magyar uralkodó a mai Horvátország felé menekült, és végül Trau (Trogir) szigetének várában talált menedéket, bár a mongolok egészen odáig üldözték.

Az 1270-ig a trónon ülő IV. Bélát ma már „második honalapítóként” tiszteljük, hiszen nagy szerepe volt a tatárjárást követő újjáépítésben. Kevesen tudják viszont, hogy nem sokkal a vérszomjas nomádok óriási pusztítása után a magyar király már minden fenntartás nélkül szövetségre lépett volna a mongolokkal. Áruló lett volna?

Nem erről van szó, de a helyzet megértéséhez ismerni kell a háttérben akkoriban zajló folyamatokat. Végül úgy alakult, hogy a nagykánválasztásra hazatérő mongolok – szerencsénkre – már nem tértek vissza nagyobb számban, bár a fenyegetés folyamatosan ott lógott a fejünk felett.

Időközben a Közel-Kelet hatalmi erőviszonyaiban jelentős változás következett be, és az Arany Horda nevű államalakulat immár komolyabb veszélyt rejtett magában, mint a távoli Mongol Birodalom. Különösen úgy, hogy a muszlim Egyiptommal szorosan összefogott, és így a Földközi-tenger térségét is sakkban tudták tartani.

Nyugat-Európát a félbeszakadt tatárjárás alig érintette, őket a Szentföldet ért sorozatos muszlim támadások sújtották inkább. IV. Béla már 1245-ben, az első lyoni zsinat után sérelmezte is, hogy a nyugati hatalmak a tatár veszélyt bagatellizálják, pedig a kegyetlen ellenség bármikor visszatérhet.

1259-ben közvetlen veszélyhelyzet is felmerült, amikor Berke kán, az Arany Horda uralkodója hatalmas támadást indított az orosz fejedelmek ellen. Bélának katonai szövetséget ajánlott, visszautasítás esetén pedig azt, hogy elpusztítja Magyarországot.

Berke még azt is „belengette”, hogy a gyermekeik lépjenek házasságra, és így pecsételjék meg az együttműködést. Adófizetési mentességet is ígért a Magyar Királyságnak, ez pedig túlságosan vonzó ajánlat volt ahhoz, hogy Béla egyértelműen visszautasítsa. Még IV. Sándor pápának is megírta, hogy kénytelen lesz élni a lehetőséggel, ha a nyugat vonakodik segítséget nyújtani neki.

Végül a helyzetet az oldotta meg, hogy az Arany Horda 1260-ban súlyos vereséget szenvedett a mamelukoktól. Berke így lemondott a Magyarország és Lengyelország felé irányuló hadjáratról, ami alighanem más mederbe terelte volna a történelmünket.

Így terrorizálta az Arany Horda Európát: