Meglepő leletre bukkantak egy vízalatti piramisban, a búvárok azt hitték, rosszul látnak

Az általános vélekedéssel ellentétben nemcsak a forró, homokos sivatagban léteznek piramisok. Olykor a víz alá merülve kell keresnünk az ősi sírhelyeket. Erre csak speciálisan kiképzett búvárok képesek, akik egyszerre régészek, történészek, kutatók és jól képzett merülők, így érthető, hogy nincsenek is sokan a világon, pontosan 16-an hivatottak erre. Egyikük, az amerikai Justin Schneider a National Georgraphic-nek mesélt ennek a rendkívül ritka és különleges hivatásnak a szépségeiről.

Schneider sírbúvárnak nevezi magát és általában úgy beszél a munkájáról, hogy az ember azt hinné, nincs benne semmi különös.

„Vödrökkel úszunk le a mélybe, előre feltérképezett szakaszokban kikanalazzuk a kamrákból a homokot, iszapot. Általában kétórás merülést végzünk, hetente hat napon. Oxigénpalack helyett a felszíni levegőt használjuk csöveken keresztül, a könnyebb mozgás érdekében. Ha valami jelentőset találunk, agyaggal vagy sárral tapasztjuk be, ládába tesszük, de konzerválás céljából a leleteket a víz alatt tartjuk, amíg egy illetékes szakember össze nem tudja gyűjteni. A Nuriban (piramisairól ismert régészeti hely Szudán északi felén, a Nílus déli partján) található piramis esetében például a törvények alapján minden műtárgy a szudániaké”.

Schneider szerint azért van olyan kevés sírbúvár a világon, mert ijesztő és kényelmetlen munka. Gyakran nem tudja előre, hogy mi vár rá a víz alatt. Vannak hideg, sötét és statikailag, a biztonság szempontjából megkérdőjelezhető helyszínek, de aki félre tudja tenni a félelmét, olyasmit tapasztalhat meg, amit senki más nem. 

„Amikor először mentünk be Nasztaszen király sírjába, kristálytiszta volt a víz. Minden arannyal volt bevonva, úgy csillogott a sírhely, mintha káprázott volna a szemem, az egész hely ragyogott. Elképesztő volt megtalálni a szarkofágot a harmadik kamrában. Még ásnunk sem kellett, pont ott volt. Az utolsó ember, aki látta, i. e. 300-ban élt, és én lehettem az, aki ismét megpillanthatta. Fantasztikus érzés volt”

– emlékezett vissza egyik kalandjára a sírbúvár. 

A következő vízalatti sír a Holt-tengerben vár rá.

Schneider a Holt-tengeri Búvártársaság, a Pyramid Dive Club munkatársaként is dolgozik és hamarosan egy különleges régészeti lelőhelyre utazik. Ez lesz az első alkalom, hogy a Holt-tengerbe merül valaki kutatási célból. A szudánihoz hasonlóan a tónak is megvan a maga kihívása. 

„A magas sókoncentráció befolyásolja a felhajtóerőt, ami megnehezíti a merülést, így logisztikailag egy rémálom lesz. De nem akarjuk, hogy a dolgok könnyűek legyenek”

– mondta nevetve. 

Szerinte nagyon fontos, hogy az ember képes legyen irányítani az elméjét és ne essen pánikba a szorult helyzetekben.

„Néha, amikor ásunk, az iszap annyira besűrűsödik, hogy nem lehet látni a mellettünk lévő társunk fejlámpájának erős fényét, akinek át kellene adni a vödröt. Ilyenkor az egyetlen dolog, amit hallasz, az a saját légzésed és a buborékaid, elég szürreális helyzet. Aztán ott vannak a sírmedúzák. Ezek nem vérszomjas ősi lények, hanem műanyag zacskók, amelyek a vízben lebegnek a sötétben és néha ráragadnak a maszkodra. Elég ijesztőek tudnak lenni”

– mesélte el a világszerte keresett búvár a tapasztalatait.

Forrás: NGC