Minden harmadik emberre jut egy betonbunker egy európai országban

Albánia az elhelyezkedése révén akár Európa egyik gyöngyszeme is lehetne: magas hegyek, hívogató tengerpartok, csodás tájak. Ennek ellenére az ország a kontinens egyik legszegényebb, legelmaradottabb térsége – máig képtelenek voltak kiheverni a négy évtizeddel ezelőttig a nyakukon ülő vezetőjük üldözési mániáját.

A szegény családból származó Enver Hodzsa (Hoxha) még jócskán a második világháború idején, 1941-ben lett az Albán Munkapárt első titkára, majd az ország teljhatalmú diktátora. 1985-ben egy szívinfarktus vetett véget az ámokfutásának, ám szerencsétlen sorsú országa máig nyögi regnálása következményeit.

Enver Hodzsánál egyetlen kommunista sem lehetett kommunistább, elkötelezett híve volt a sztálinizmusnak, majd a maoizmusnak. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után fokozatosan elszigetelte Albániát az ellenségeitől és szövetségeseitől egyaránt, még a szovjet és kínai vezetők sem voltak elég elkötelezett marxisták a számára.

A diktátor soha nem bízott senkiben, valóban beteges üldözési mániában szenvedett. Belső ellenségeivel és a párttársaival szemben egyaránt kíméletlennek mutatkozott, és a módszere bevált, hiszen bő négy évtizeden keresztül úgy vezette Albániát, hogy a puccsokat, merényletkísérleteket nagyjából elkerülte.

Előbb a főváros Tirana legnagyobb villájában lakott, körbevéve a leghűségesebb kádereivel, aztán egy védőzónát alakítottak ki az otthona körül, és 5000 katona, valamint 10 tank állt folyamatosan készültségben, hogy garantálják a biztonságát.

De még ez sem volt elég, a fővárostól kissé távolabb bunkert is építtetett magának, majd egyfajta csúcspontként a Tiranától 150 km-re délre lévő Çorovoda várost komplett búvóhellyé alakíttatta át. A települést lezárták, a forgalmat katonai reptér biztosította.

Hodzsa elképesztő módon rettegett a harmadik világháborútól, bármelyik szomszédjáról, ellenségéről, szövetségeséről el tudta képzelni, hogy háborút indít Albánia ellen. Ez végül nem következett be, de a diktátor őrült tetteit már nem lehetett megakadályozni.

A hatvanas és a nyolcvanas évek közepe között

mintegy 750 ezer kisebb-nagyobb betonbunkert építtetett az alig 2,5 millió lakosú Albániában,

vagyis minden harmadik emberre jutott egy. Az ország jövedelmének a 28 százalékát fordították erre egy időben, vagyis Hodzsa esztelensége és paranoiája valóban hozzájárult ahhoz, hogy a balkáni állam mára Európa sereghajtója lett.

Ilyenek Albánia „csinos” bunkerei: